Érzéki Csalódás

Lepusztult álmok mezején járok. Körülöttem a sivárság köröz évezredek óta már. Lelkem felszabadítása zajlik ezekben a percekben.

A sötét ködtől nem látom utamat, ahogy keresem a fényt, mindig belehalok saját árnyékomba. Nem látom a reményt, magába szippantotta a fájdalom ami nap mint nap körbeölel. Szívem súlyos teherként mögöttem csúszik a porban. Egyedül vagyok, magányom fekete palástként áramlik ereimben. Nem tudok megtérni, nem tudok felnézni. Nem látok már semmit, csak a sötétséget magam körül. A csillagok fénye túl távol van, a lelkemnek oly messze, nem érzem a boldogságot, elkopott álomként tépem össze. Nincs szükségem életre, magába szakít a fájdalom, amint érezni kezdek. Lelkem szétdaraboltam, ezernyi keselyűhad hasította ketté szívem.

Elmémnek halvány határán már csak a túlélés lélegzetvétele tart ritmust. Minden ködbe veszett lényemmel együtt.

A szeretet ismeretlen fogalommá fakult lelkemben, mikor betérek a menedékhez. Körülöttem emberek beszélnek, örülnek, táncolnak, mulatnak, nem jut el hozzám a zsivaj. Néma sikolyként forr torkomba az indulat, hagyjatok engem is élni. Hagyjatok, hogy lélegezzek, szeressek, én is élő lélekké váljak. De már elfelejtettem, eldobtam magamtól az emberi gyarlóságot, gyengeséget.

Halvány szellő dobálja lelkem a világba, lelkem magját elhordja a vihar, mi lelkemben tombol. Kifakult élet sivatag vizét veszem magamhoz, ital nem oltja lelkem szomját.

Érezni akarok, de kilépni a világba nem... a maradandó dolgok forrasztanak vassá engem belülről, érzem, ahogy a súly a lelkemet pásztázza.

Behunyom szemem, úgyis vak maradok. Tekintetemet belülről marják a néma szenvedélyek, egy eltűnt kor emlékei, beleveszek a hatalmába.

Nem ér fel hozzám semmi evilági, én a múltamé lettem, maradjon ez az életem része. Én itt véget értem, nem kezdődik holnapom, csak a mai nap fájdalmát adjátok meg nekem és keserűséggé fagyott dühömet. Így túl tudom élni, mert ezt már jól ismerem. A sötétség jó ivócimborám.

Üveg koccan mellém. Felnézek, és ismeretlen világba csöppenek. Nem láttam még ezt, nem értem, hogy kerültél ide mellém. Azt sem tudom ki vagy, azt meg pláne, hogy miért. Csak a szemedet néztem, és láttam, ahogy az élet vize rajzolódik ki pupillád körül. Látni vélem mosolyodat, lágy hangod eljut a tudatomig, ám nem engedem, maradj kívül kérlek.

Jobb mindannyiunknak ha hagytok élve elveszni.

Nem eresztesz. Ülsz és vársz, felszegett állad, egyenes válladból áramlik az energia, nem tudom meghatározni. Lényedet betölti a fény halvány derengése, ahogy az alkony ráfekszik az éjszakai mezőre, és betölti aranyló lelkével a világot. Nem értem a jeleket, nem értem a jelenléted, tekinteted bántja sajgó szívemet. Ne akarj elárasztani, ne akarj ragyogni nekem, itt nem terem számodra semmi. A sötétség felszínén kár lenne bekoszolni ragyogó kis lelkedet.

Nem szólsz. Csendben figyeled, ahogy pusztítani kezdem magam. Elfordulnék, fel is állnék, de lehúz a szívem. Le a földbe. Tehetetlenül nézek körbe, nem tudom mit vársz tőlem. A harag a torkomba kúszik, velem ne keress boldogságot, maradj ott szépen magadnak, hagyd már meg nekem a szenvedést végre.

Kilököd a poharat a kezemből, nem engedsz. Tekinteted súlya, mosolyod melege nyomja a lelkemet. Érzem ahogy megtörik a fény a réseken, és becsordogál a lelkembe. Nem akarom érezni a fényt, már rég feladtam önmagam, ám lágy mosolyod, türelmes fénylő tekinteted hipnotizál. Nem tudok máshova nézni, csak rád. A szemedre, hajadra, ahogy lágyan omlik válladra. A kezedre, amely az enyém közelében pihen. A tested vonalán átsejlő erőre. Nem engedem, hogy te is megtörj, bekebelezz, majd elveszíts. Nem akarlak látni, de nem bírlak elkerülni.

Felkelek, elbotorkálok a színről, nekem a görcsös ragaszkodás kell, a jól ismert ruhámba kapaszkodnék, a magány szövetébe, hagyj elmenekülni innen, és tovább tompítani lelkem. Kezeiddel elkapsz, megpörgetsz majd magadba ölelsz. Válladra hajtom fejem, nem értem miért kínoz a sírás. Nem értem, miért akarsz te is belőlem, mit szeretnél, mit adjak, mit lássak, mit érezzek? Éreznem kéne tán valamit? Adnom kéne tán valamit? Te is a lelkemet akarod? A testemet, hogy aztán kielégült lelkemen átsétálhass?

De te csak tartasz. Vállad gödrébe bújva érzem véred melegét az arcodon. Pulzusod ringat, mély nyugalomba áltat. Karjaid körbefonnak, tartod a teremet. Én nem bírok szabadulni, ringatsz. Dédelgeted sebeimet, feltöltöd fénnyel, bekötözöd lelkemet lágy hangoddal, majd kisimítod gyűrött lelkemet. Ebben a biztonságosnak látszó pontban érzem, megmozdulnak a szálak.

Lelkem mélyéről tör elő a bizonyosság, ezt akarom, erre vágyom, mióta megszülettem.

Magamhoz ölellek, szám a szádat keresi, elveszett csókokat akarok újra álmodni. Lelked úgy nyílik fel előttem, mint egy elrejtett földi paradicsom, tekinteted tüzében felébrednek a kikopottnak hitt vágyak szívemből. Ölelni akarlak. Csókolni, ahogy senki sem mert. Adni, ahogy sohasem kaptál. Álmodni téged, ahogy sosem gondolnád. Add kérlek, add a kezed. Add ide a lélegzeted, a számban akarom érezni sóhajod ahogy a nevemet mondod. Az én nevemet. Hogy nem lehet kétségem afelől, engem érzel, és csak engem akarsz magad mellé minden este. Kérlek ne engedj el, fogadj magadba, holnap már nem számít, csak ma érezzem, hogy itthon vagyok benned. Lágy tekinteted átforrósítja a végtelent bennem, szemed tüzében újra hangolódom, ahogy az edzett acél a kovács kezében. Felemeled lelkem a tiéd mellé, ahogy nekem adod lelked értékes kincsét. Lágy érzelmeid hullámoznak körülöttem, érzem ahogy a füledben- fülemben ver a szívem. Hangomból kiszakad minden amire vágyom, amit elfeledtem, hogy magamnak tudhatok. Érezni akarlak tiszta szívemből, minden pórusomból magamba fogadni lélegzeted, érintésed, szeretetedet akarom. Most itt megszűnik a világ, csak a tekinteted mélyén rejtőző lágy tavat látom. Megfürdök benne, mélyen elmerülök békédben, kérlek adj még, add oda magad teljesen.

Nem látom már ezt a világot, testem elmerült a csendben, csak a szíved érzem szívemen. Karod, vágyad körbefon, édesdeden ringatsz a mennybe fel. Nem hiszek a szememnek, ilyen csodát még nem láttam. Nem érzékeltem mindezt, mintha először látnálak.

Látom bájod, vágyad minden rezdülését érzem bőrömön, ahogy akarsz. Magadnak akarsz, látom nem fogadsz el mástól ilyet, csak az én lelkem ölelése csillapítja dobogó szíved. Kérlelsz, adsz, ölelsz, akarsz. Felperzseled sebeimet, csak a szemed villanását látom a sötétben. Magadba foglalod elveszett világom minden darabját. A fájdalom és a teremtés ott lebeg ereidben, újraalkotod a világodat. És egyszer kiszakad lelkünkből a szeretet, a terünkben lebegve formál újra egyet. Érezlek, érezlek úgy, ahogy lelket még soha. Érzem illatodban a világmindenséget. Kezed az enyém, szíved az enyém, emlékeidben én osztozom. Ölelésed elfeledett közös bölcsőnk, ami napról napra békébe ringat.

Már csak a saját fülem zúgását hallom, tested halkan zihál mellettem. Karod cirógat, hideg borzongatja lelkemet. Betakarsz, kisimogatod arcomból ezer év gyűrődését. Megígéred, halk szavad alig hallom a végtelenben, most nem fog fájni. Eltűnik a fájdalom, soha nem is létezett. Lelkem beleolvad a puhaságba, lelked világában újraszülethetek érzem.

Mély álomba szenderít a képzelet, utolsó amit hallok, ahogy lelked suttogja: „Én is..."

Vakítva villan a reggel elmémbe, amikor megmozdulok. Fáradt testem magán viseli az újraszületés édes kínját, majd felemelem lusta tekintetem, de hűlt helyed. Nem találok semmit, hirtelen belém hasít a félelem, hová lettem, és hová lettél énvelem?

Szívembe markol a magány vasszorítása, nem ereszti ébredező riadt lelkem. Tekintetemmel a fényt keresem, ám magam találom. Újra egyedül vagyok. Felépül a maszk, felveszem álarcomat, lelkemet ólommal fedem be. Belülről mérgezem tovább magam. A pillanat elillant, tekinteted messze jár, én magamra öltöm harcomat. Az emlék kifakul, édes maradéka égeti lelkem kielégült lüktető darabját, majd szép lassan felperzselem, mint a pergament, úgy vigye a szél, lelkem vihara tépje ketté.

Kilépek a világba, folytatom szélmalomharcomat, ne váltsa meg a lelkem senki, mindenki forduljon a maga irányába. Hagynám, hogy az élet kiszakítsa belőlem az utolsó darabot, már csak egyetlent, mit érezhetek, mielőtt megszűnök... ám...

Szembe jössz ismét velem az úton, mindig keresztezel, lágy mosolyodon nem kopott magányom értéke. Tekintetedbe fúrom magam, átlényegítesz, és tudom, ettől most már nem szabadulok. Birtokra keltél lelkemmel, tartod szíveddel szívemet. Nem eresztesz, hogy elszéledjek, most már itt vagy. Nem mész. Lágy tekintetedben ezer csata ereje rejlik. Egyszer majd megtanulom démonaidat, meglátom harcaidat, a napfényben látom sebeit lelkednek. Ragyogó gyémántként fénylenek fel testeden a hegek, tekinteted mélyén látom, múlt árnyától szabadult lélek világát. És nem értem. Hol itt a fény, mikor kettészakadtál? Hol itt a lélek, mikor megtapostak? Hol itt az élet, mikor meghaltál? De te csendesen mosolyogsz. „A halálból jöttem vissza érted. Újraépítettem világomat, csak hogy téged megismerjelek. Szeretetem nem múló erő, mely vitt előre. Lágy derengése lelkednek, ez volt az emlékem, mit szívem előre vetített. Nem hagylak itt. Ahhoz túl értékes vagy. Lelkem legszebb darabja, más energiába csomagolva. Kérlek ne menj el, vagy ha elmész vigyél magaddal egy darabot belőlem. Ha csak ennyit adhatok, ez az óra maradjon életedben örökre.”

Aztán letörlöd könnyeim, megcsókolod arcomat, fejedet vállamba fúrod, hátamat simogatod. Majd elindulsz az úton, könnyű lépteid kopognak mögöttem, mint szívverésem fülemben. Visszanézek, de nem látok a fénytől. Kikergettél a sötétből, lelkeddel takartál be, hogy felkeljek az új világban és megtanuljak újra élni. Reményt adtál, és szerettél. Szeretted a démont, akivé lett lelkem. Szívemben mag sarjadt, érzem szirmait lüktető ereimben.És ott a szikrázó tavaszi fényben, újra érzem; élni kezdtem. 

Ne fordulj el...

Sokáig sötétségben élni olyan, mintha vaknak születtem volna. Nem látom az élet fényét, a sziluetteket, nem értem azt, amit a látók látnak. Más a szín, más a forma, más a szépség, és más az élet is. A világ idegen számomra, és minden ember barátságtalanul lökdös oda-vissza. Nem találom az élet értelmét, és nem talállak téged sem.

Olyan régóta élek vakon, hogy észre sem veszem, hogy közben megváltozott az érzékelésem. Ülök egyedül a sötét szobában, és nem vagyok egyedül – angyalok, fények és segítők sétálnak körülöttem, ragyogásukkal ébresztenek, keltenek, de makacsul behunyom a szemem.

Nem akarok látni, nem akarlak látni, semmit sem akarok belőled, mert attól félek, hogyha megismerlek, csalódok benned is, mint bárki más hazugságaiban. Hazug világban, hazug szeretetben tápláljuk magunkat, és sosem, sosem akarunk változni.

Megmaradunk a régi félelmeinkbe csimpaszkodva, és rettegve várjuk a holnapot, ahol semmi sem történik, mert mi sem akarunk megtörténni a világgal. Csak a csendbe sikítani, csak a sötétben eltűnni, ezt akarom, és nem akarlak látni, ismerni téged. Így magamat sem. Beletemetkezem a világba, és elfelejtek magamról gondoskodni, mert ez az, ami nem számít, hiszem nagyon makacsul. Minél inkább vágyom a változást, annál inkább elfojtom. A lelkem kiürül, mert adok mindenkinek, szétosztom magamat a világban, és nem kérek semmit cserébe. Ha kapok is hálát, szeretetet, kiszórom az ablakon, mert tudom, nem érdemlem meg.

Bűnös vagyok, és sosem szabadulok meg a hibáimtól, amit folyton és folyton elkövetek.

Egyedül vagyok, mert erre kárhoztattam magam, nem ismerem, milyen az, amikor tisztán... elfogadok.

Kezek nyúlnak felém, belőlem akarnak, mindenki ki akar tépni belőlem egy darabot, hogy ne érezzek, csak a fájdalmat. Mindenki gazdagabb lesz általam, mert uralhat, birtokolhat, gyászolhat és gyalázhat. Én kiüresedve nyújtom az ég felé a kezem, vigyétek. Nem kérek semmit cserébe. Életek telnek el így, önsajnálatba fulladva lélegzem, és nem akarok többet. Nem vágyom arra, hogy megváltsam a világot, és jobbá tegyem önmagam számára. Csak én vagyok, az örök áldozat, és eldobom magamtól a lehetőségeket.

Nem érint már meg könny és nevetés, csak a magány járja végtelen útját velem, és már nem is kérek többet, mert nem vágyom többre, jobb egyedül. Ha betérsz, használj ki és állj tovább, jobb is így. Nekem nem változik, neked jó egy kicsit, így világ a világ.

A földet markolom a kezem alatt, a vizet lélegzem a szívem alatt. A levegőm, erőm elvész, és már csak a bársonyos sötét ölel magába, mint a biztos vége lelkem gyötrelmének.

De egy kéz nyúl utánam, és kiemel a mélyből. Nem kér semmit, csupán mosolyog, a lelke-szeme nevet és talpra állít a vízen. Messziről jött utazó ő, és sosem fárad el adni. Megtanít újra levegőt venni és a szeretetet lélegezni, megtanítja, hogy lássam újra a színeket, fényeket, az élet boldog cseppjeit, mikor kicsordul a könny a nevetéstől. Megmutatja a lelkem árnyától elrejtett szögleteit, leveszi a fátylat a szemem elől, és felsegít a porból.

Megmutatja, hogy az élet valóban szenvedés, ám kézen fogva jár az örömmel is. Nem enged elesnem, csendben vezet, ha hallgatni akarok, csendben sétál mellettem, csupán gyengéd erejét érzem a karomon, ahogy támogat. Mikor éhes vagyok, enni ad, mikor kiszáradtam, inni ad. Mikor sírtam letörli könnyeim és mikor felednék elringat, hogy alhassak egy kicsit. Együtt sétálunk a sivatag szélén, visszamerészkedek a város forgatagába. Értetlenségbe és bántásba ütközök, ám őt mindez elkerüli. Hiába kérdezem, hogy védhetem meg magam a bántástól, ő csak csendesen mosolyog, és magához öleli azt, amit én ellöknék. Magához öleli a fájdalmam és félelmem, csak ne kelljen éreznem. Létezni tanít, és a fényt mutatja. Nem beszél sokat, ám bársonyos jelenléte a mindent jelenti számomra. Megmutatja az embereknek is vannak árnyaik, és egymástól csak azt a szeretetet lopják, amit maguknak képtelenek megadni, mert nem tudják, hogyan kell, ahogy én sem. Nem tudom, hogyan adhatnék bármit, hogy ne semmizzenek ki közben. Mindenkinek az összes kell. Megtanulom, hogy ami örök az nem apad el, és ha megismerem magamban, többé nem fogok nélkülözni, - nem lesz szükségem barátságra, hamis ölelésre, ál-ígéretekre, csupán a forráshoz kell visszanyúlnom. Fel kell emelnem a fejem a fény felé fordulva mindig, mikor bántana a világ, és ragyognom kell, tartanom kell a lámpást és mutatni az utat, kifelé a sötétségből.

Lemeztelenített lélekkel állok előttetek, és ti csak a hibáimat látjátok, az erényeket nem érzi a világ. Nem tudjátok, mit vehettek el még tőlem, de megengedem, vigyétek. Szeressetek olyan mélyen, ahogy még senkit nem szerettetek, öleljetek úgy, mintha az lenne az utolsó. Mondjátok ki minden nap, minden pillanatában, hogy mennyire fontos nektek a másik, mert ami örök, az nem múlik el. Ha elveszítitek, ne keressétek, mert semmi sem tűnik el örökre, csak az, aminek mennie kell.

Nézz a tükörbe kérlek, és ne csak a fájdalmat lásd. Lásd meg a szemed mélyében tükröződő ragyogást, a gyermek álmaiban rejlő dédelgetett vágyadat, a lehetőségeket, melyeket sosem mertél megvalósítani. Igen találd meg magadban az istent vagy az istennőt, leld meg magadban a szereteted, mely hozzád fűz – önmagadhoz, senki máshoz. Szeresd a lelked, szeresd a tested, mindazt, ahová elértél most, mert még nem adhatod fel. Még mindig élsz, még mindig dobog a szíved, addig dolgod van. Addig nincs olyan,hogy feladod, míg ver a szíved. Keresd meg ami felszabadít, és ne engedd ki a kezeid közül az álmaid, míg be nem teljesíted.

Keresd meg az eredeted, és kezdj el élni úgy, mint egy fénylény, aki az égről a földre szökött, hogy megteremtse saját álmait.

És már egyedül járom az utamat, nem fogja a kezem senki. A fényemből nem vesz el senki, megtanulom szórni a ragyogást magam köré, mint a csillámport, és nem nézek vissza, ki mihez kezd vele. Kijöttem a fényre, a nap simogatja az arcom, a szellő borzolja a hajam, és nem érdekel, háborúban vagyok-e fogoly vagy szabad világ embere, Létezem, lélegzem, és megmutatom, a pokolból is van visszavezető út, ha hiszünk. Ha hiszünk magunkban, hogy abban az apró sejtcsomóban, amiből indultunk, a lélekfoszlányban, van annyi szeretet, hogy túléljünk, mindent ami rombolna. Az élet célja az alkotás és a szeretet, e két tényező kézen fogva vezet engem oda, ahová nagyon lassan vezet út.

A tömegben várom a buszt, és az órám helyett az eget fürkészem, azon tűnődve, vajon mikor jutok el oda, ahová mennem kell, mikor rájövök, hogy idetartottam. Ebbe a percbe, ebbe a pillanatba születve vagyok teljes, legyek bármily tökéletlen, nem ez számít. A hibák mérföldkövek, és míg hiszem, hogy van kiút, addig kitartok és lépek előre. Betérek a kávézóba, nehéz nap vár rám, de csak mosolygok. Semmi sem szegheti kedvem, mikor az életemet élem, lehet bármilyen nehéz a nap, a munka, az emberek lehetnek elégedetlenek, fellökhetnek, egem meg nem ingatnak soha.

Aztán egyszer egy fáradt estén majd beléd futok a presszóban, és csak nézel. Nem hiszed el, amit látsz, mert annyi sebet aggattam magamra, ám ez mind én vagyok. Ami voltam nem titok többé, ami leszek, mind a szememben van. Nem fogod tudni levenni a szemedet arról, amit látsz, mert mindenkiben ezt kerested. A furcsa ragyogást, a nyugtalanító érzést, hogy nem szabadulhatsz meg tőlem innentől soha többet. Megrémülsz majd, mert nem akarsz kötődést, semmit ami lefog a földre, hisz nem ezért jöttél ma ide. Én meg majd elsétálok melletted, mert látom tisztán, nem állsz készen, és nem zavarnám meg az istenért sem a nyugalmadat. Nincs szükségem a ragyogásodra most, majd ha kellek tudod merre keress mostantól. Jönnek az álmok majd, a nyugtalanító megérzések, nem várom el, hogy rajtam agyalj, tőlem félj, értem sírj. Csak járd az utad, légy csordultig boldog, és ne nézz vissza, mert előre kell lépni.

Majd egyszer csapódik mögöttem az ajtó tudom. Utánam jössz majd tudom. Utol is érsz, tudom. Meg akarod majd fogni a kezem, megismerni a lelkem, szemem mélyén a tiédet látni majd, tudom. Addig még sok dolgunk van, és ezt nem tévesztem szem elől. Én most is hiszek magamban, a fényem helyességén, a testem tökéletlenségében, a lelkem csínjában-bínjában, már mindent látok. És nem bánom, ez vagyok én. Nem bánt meg, ha nem tetszik, hiszen nem látták azt, amit én. Már látom amit nem akartam, és magamhoz ölelem azt, ami bánt. Így nem járok félelemmel telve, és nem tagadom meg az emberi természetet. Én csak én vagyok, sem több, sem kevesebb nem akarok ennél lenni. A többi már rajtad múlik, vagy te sem látod az álarcaidtól önmagad? Tudom, hogy ott vagyok, nem is kell olyan mélyre ásni. Te is tudod, csupán félsz átadni. Ringasd magad kedvesem, semmi baj nem érhet, ha áltatod magad még egy kicsit, mielőtt kilépsz a komfortzónádból. Én ezt is elfogadom, mert elfogadom az életet a maga szégyenében, valóságában, varázslatosságában, önmagában. Ezért jöttem ide, szeretetet adni csak úgy, kapni meg majd kapok, ha kapok. Tudom, hogy semmi nem marad viszonzatlan, így a hitem sem. A hitem magamban. A többi nem számít. Az sem, ha elsétálsz mellettem, csak ne fordulj el. Úgysem tudsz. Mert megtanulsz látni, ha elhúzza az angyal a fátylat a szemed elől. Sosem volt kétség.  

Ébressz fel

 Csapott szárnnyal ülök a város közepén, a legmagasabb toronyház tetején. Szemeimet cirógatják az éjszakai fények, a csillagok szikráznak a bársonykék lepel alatt.
Hiába várom, hogy felébredjek ebből az álomból, a valósággá lett minden kínzó gondolatom, kétségeim gyorsabban cikáznak, mint az alattam terülő utakon zúduló járművek, melyek hangja halk zizegésként tükrözi agyam moraját.
Egyedül vagyok most itt, fátylak borítják el szemem elől a való világot. Nem látom merre kell menjek, merre van az igazi otthonom. Itt csak átutazóban vagyok, messziről jött lelket mindig megigézik a földről érkező színek-fények, mindig azt gondoljuk, hogy boldog hely lehet itt lakni, telve érzelmekkel az ember csak boldog lehet. Összehúzom magamon szárnyaimat. Arról nem szóltak nekem odafenn, hogy itt a magánnyal is találkozom. Hogy nem talállak meg, fenti társam. Azt hittem majd, hogy idelent is olyan boldogok leszünk majd, mint odafent az égben, ám nem mondta senki, hogy az ember nem ismeri fel a lelkének másik felét. Túl sok fájdalom takar fátylat elénk az előző életek tüzéből, és olykor megesik, hogy életekig nem látjuk egymást, csak a köztes időszakban, míg felrepül lelkünk a Mennybe, találkozunk ismét, majd utána megint elszakít minket mindaz az ígéret, amit minden lent rekedt léleknek megfogadtunk. Eladjuk a lelkünket az embereknek, megígérjük, hogy ha most nem, a következő életünkben helyrehozzuk, segítünk, mindig itt leszünk... közben észre sem vesszük, és olyan sakkjátszmában találjuk magunkat, ahol nem ismerjük a szerepünket, mégis mindig úton kell maradnunk. Én azt gondoltam, mikor lejöttem ide, hogy egyszerű lesz megtalálni téged, és akkor játszva leküzdöm azokat az akadályokat, amelyeket a lelkemnek írtam, mielőtt apró csecsemővé sűrűsödve megkezdtem ezt a földi életemet. Nem tudtam, hogy olyan hatalmas a bolygó, hogy biztos jó helyre találok-e majd, vajon te is a közelembe születsz, vagy esetleg más országok fénye csábított magával, más népek embereinek tettél megszeghetetlen ígéreteket, hogy majd összeszűkült tekintettel méregesd a horizontot, arra várva, hogy felbukkanok majd egy poros éjszakán az út szélén.
Magamra nézek, szakadt öltözékemre, gyötört bőrömre, elsírt szemeimre, és arra gondolok, hogy vajon ilyennek képzeltél el, majd, mikor megismersz? Meg fogod a testem foglya mögött látni, hogy én vagyok? Itt vagyok és várok rád, vagy elszakítanak majd téged az álmaid? Más értéket fogsz szeretni, mint amit évezredekig megszoktál tőlem, és magadtól, mert egyek vagyunk... vagy pedig meg fogod tagadni lelki gyökereidet, és olyan mentsvárakat keresel, karmikus létformákba menekülsz bele, ahol elfelejtheted a terved, amiért idejöttél?
És vajon én felismerlek majd? Vagy annyira meggyötör az út téged is, hogy mire elém kerülsz, nem leszel más, mint egy ember a tömegből, és nem tudom megismerni valódi lényed, mert fájdalmaid fátylai a felismerhetetlenségig eltakarnak?
Egyáltalán ki vagyok én igazából? Ki az a lány a sok ezer évvel ezelőttről, aki lehetett akár anya, leány, gyilkos, boszorka, koldus és gazdag, ahogy változtak az évszázadok? Ki vagyok ott belül, odafent a fényben ki az igazi lényem? Én mind vagyok, vagy csak egy egyszerű élet, aki eltévedt, és nem találja az útját, talán soha nem is volt eredete? Felnézek az égre, és némán kérlelem a csillagokat, hogy adjanak választ, de minden némán csillog odafentről. Nem mutat utat.

Érzem zuhanni kezdek, szárnyaimat csapkodja a szél, hajamat borzolja, és nem látok pár másodpercig semmit, csak azt érzem, hogy pillanatra minden terhem otthagytam az épület legtetején, és mindjárt leránt a gravitáció a föld mélyére... de még... inkább maradok itt. Felrántom szárnyaimat, és puhán talpra érkezem. Nem érdekel senkit és semmit, hogy itt vagyok, mégis nekiindulok. Van ebben a világban mégis valami, amit odafent olyan természetesnek veszek... itt az emberek megtanulnak küzdeni azért, hogy igazán szerethessenek. Oly sokan oly annyira sérültek már meg, hogy újra kell tanulniuk nyitni a másik szíve- lelke felé, és szép lassan, mint a kisbabák, megtanulnak járni a bizalom talaján, és elrévedt mosolyokat aggatnak egymásra. Minden kétségbeesés legalján láttam már ezt a mosolyt. Minden szeretetéhséggel töltött pillanat legmélyén, a legrosszabb rémálmaik mélyén is látom az erőfeszítést, hogy boldogok akarnak lenni. Nincsenek tisztában valódi természetükkel, de ösztönösen érzik, szeretni kell, mert ez az egyetlen, ami minket összeköt. Ez a rózsaszín meleg érzelem, mely édes vigyázó ködbe burkol minket, ez az, amire minden létező vágyik. Sokan tévedve meg akarják vásárolni lelkük boldogságát, de nem helyettesíthetik az anyai tenyeret a homlokukon, a kedvesük csókját az arcukon, a másik arcot a párna túloldalán... így szép lassan magányba vetjük magunkat. Azt hisszük, hogy a másik a hibás, mert elhagyott minket, pedig csak mi hagytuk el a mennyei világot, egy sokkal teljesebb tapasztalás reményében. Azt hisszük, hogy majd a másik boldoggá tesz minket, holott minden kulcs bennünk van, csak meg kell tanulnunk hallgatni a jelekre.
De a magány nagy úr, nem kímél sem teret, sem időt, maga alá temet mindenkit, aki nem ismeri lelke erejét. Csak arra vágyom, hogy átölelj, hogy meglássam szemeidben azt, amire emlékeznem kell, amit ígértem, hogy sosem felejtelek el, mielőtt idejöttem. Hogy tudjam, valóban te vagy és minden álarc lehulljon rólunk. Téves lelkek között ringattam magam, mindenre azt hittem, hogy a te ölelésed találom meg a karokban, de mindenki más árnyékokkal küzdött, és nem volt semmi  közös azokban a napokban, csak az, hogy két ember egy időben érzett valamit. Majd szépen lassan szétszedte, szétszedték, és lecsupaszított lélekkel vándorlunk tovább a következő ember szerelméig.

 Innen a földről nem látszik olyan egyértelműnek, hogy létezik az igazi, mindennek eredetije, a legerősebb érzelem, csupán legendák éltetik magukban, legtöbbjük szintén fájdalommal tűzdelt lelkek harcát regéli, hogy a víz felszínén maradjanak, féltékenység, háború, halál és viszontagságok közepette.
Innen a földről azt hisszük, hogy valójában mindenki különálló lény, nincs is bennünk semmi közös, mindenki csak a sajátját akarja, és keresztülnéz a másikon. Mindig várja a másiktól a boldogságot, örömet, de maga sem tudja, hogy néz ki az, mert nem tapasztalhat a sok fájdalomtól megvénült lélek között...
Egy kutya szalad elém a sötétben, emberszemeiben látom az egész világ áhítatát, kezemet üdvözlő puszijában látom a legféltettebb üzenetet: "Kérlek szeress engem is." Ilyenkor érzem azt, hogy talán nem is olyan végtelenül fájdalmas hely ez a világ, ha jobban figyelnénk azokra a lényekre, amelyek körülvesznek minket. A madarakra, amelyek a fejünk fölött dalolnak, az apró állatokra, melyek a parkokban neszeznek éjszakánként. A fák zöld koronáira, amelyekben gyönyörködhetünk. A vizek halk csobogására, melyekben madarak, halak táncolnak.
Ahogy továbbmegyek embereket látok a földön fekve. Elveszett lelkeket, akik lecsúszva, alkoholpárával gazdagítva légterüket világukról nem tudva bújnak meg a sötétben. Valaha ők is gyermekek voltak, nagy álmokkal, céllal születve le a világba, odafent ők is fényes lélekként tündökölnek, de a sok átok annyi fátylat vont a tekintetükre, hogy már nem látnak tovább a saját nyomoruktól. Mégsem válnak meg az élettől, mert ez tart minket a földön... valami remény, ami még hajt minket előre, hogy ebben a földi pokolban egyszer majd felragyog a nap, és valamit találunk, ami minket is felemel, minket is kiemel.
Ilyenkor mindig eszembe jut, nem azért vagyok itt, hogy téged keresgéljelek az egész világban. Nem számít a szívemet hasogató magányom, mikor nekem dolgom van. Ha többet nem is tehetek, de felkutatom magamban azt, amit minden ember oly kétségbeesetten kutat magában, megtalálva boldogságomat, megmutassam másoknak is a lelkünk ragyogását. Elhitessem, hogy van élet a fátylon túl, van odafent egy ország, ahol várják, hogy ide jöjjenek. Mindenki segíteni akar odafent, fejlődni, boldogan ölelni, békében szeretetben élni. Ide mindannyian azért a célért jöttünk, mert szeretni akarjuk ezt az életet. Érezni akarjuk a levegőt, az ételek ízét, az illatokat, a barátságokat, a szerelmeket, a családtagokat, a kötődéseket... és mindezzel elfogadjuk, hogy csalódások, fájdalmak, hazugságok, kegyetlen életek, halál, pokol is vár ránk. Ezért jöttünk le, hogy megmutassuk magunknak, nemcsak egy magasabb szinten tudunk angyalok maradni, hanem idelenn is meg tudunk birkózni elveszett lelkünk magányával, és magasabbat tudunk alkotni, mint amerre szárnyunk felér.
Egyedül vagyok, a szél vacogtatja szárnyaim, várok rád, várok örökké. De nem adom fel a levegőt, nem adom fel az embereket, nem adom fel a kötődéseket, a helyeket, az emlékeket, a csalódásokat, a fájdalmakat, a bűnöket, a szenvedést, az örömöt, a nevetést... a boldogságot jöttem teremteni. Nem fogom feladni.
Nem számít, merre vagy, nem számít hol akadtál el, milyen döntéseket hoztál. Nem számít, ki vagy, ki voltál és ki leszel. Az sem számít, ha sohasem ismersz fel, és az sem, ha megtagadsz. Az sem számít, hogy én nem ismerlek meg, az sem számít, hogy elsétálunk egymás mellett. Tudom, és lássa mindenki, átérzem, hogy a teremtés mellett van még egy erő, amely hajt minket előre. Mindez bennünk gyökerezik, és vágyik arra, hogy felszálljunk vele az égbe. Várjuk, hogy a boldogság ránk köszöntsön fehér lovas képében, közben pedig magunkban rejtegetjük életünk legfőbb kincseit. Addig nem fogjuk látni egymás valóját, amíg nem látjuk meg magunk legmélyebb valójába rejtve, hogy igazából mi mind egy vezérfonál mentén sétálunk. Vágyunk rá, hajtjuk magunkat, keressük a pénzt, hogy otthont teremtsünk, hogy majd később meghitten dőlünk le mellé. Családot tervezünk, és mindig, mindig boldogabb jövőről álmodunk. És mindez nemcsak benned van meg. Mindvégig bennem volt. Mindig belőlem indul, és kivirágzik az univerzumba. Akkor majd meglátlak téged, akkor majd nem megyünk el egymás mellett, akkor már tudni fogom, hova tartok, akkor már látni fogom, hová vezetett a sorsom. Akkor már nem lesz fátyol a szemem előtt, amikor felébredek. Addig is várok. Csak ébressz fel. Ébressz fel már.

"... Angyal lenn a pokolban, 

szárnyakért áll a sorban,

s mind várják, hogy elrepüljenek..."

Ihletet adó zene:
Intim Torna Illegál: Ébressz fel

https://www.youtube.com/watch?v=Vr77Q-tfo64

Dimenziók sodrásában

Nyitott szemmel látok egy világot magam körül, amiben élek. Lehunyt szemmel látok egy világot magamban, amiben érzek. A kettő különbözik, mégis színek, hangok, dallamok, képek kötik össze, s hazugságok, félelmek választják el egymástól a kettőt.
Lehunyt szemeim mögött látom, ahogy színek borulnak a tájra. Mind, mind világos szép, sziporkázó, ragyogás, magával ragad. Látom az éjszakát fényesebbnek, a nappalokat színesebbnek. A levelek zöldebbek, a gyerekek boldogabbak, a szerelmek erősebbek. Ha kinyitom a szemem, sokszor mindezt elrejti előlem a világ fátyla. Ahogy elrejt előlem Téged is, de amint becsukom a szemem, Veled álmodom. Álmomban mellettem jársz, mindig mellettem vagy. Megfogod a kezem, és mindig mondod, minden rendben lesz. Álmaimban hozzám szólsz, engem bátorítasz, hogy olyan utakat tegyek meg az ébrenlétben, amihez egyedül kevés és gyáva vagyok. Mindig is a jobbra, az erőre bátorítottál, és most is így teszed. Embert formáltak belőlem a keserveim, amiket az élet karmája követett el ellenem, de érzelmet formált belőlem az, hogy nem adtad fel soha a harcot értem, még akkor is, amikor már minden késővé vált. Ott volt a kezed minden mozdulatomban, ott volt  a lelked minden mondatomban, tapasztalataid ott nyugodtak minden elrontott cselekedeteim utáni ébrenlétben. Bölccsé és értékessé varázsolt a tudat, hogy egy olyan ember Lelke követi a lépteim, mint a tiéd. Akár egy védőangyal, sosem hagytad el őrhelyed, gondolataid akaratlan is az enyémbe furakodtak, távoli utakról visszakanyarodva. Sosem tudtunk igazán egymás útjára lépni, a lélek sokkal többet tudott ekkor is, mint amit a valóság ajánlott fel.
Sokszor álmomban tagadtalak, magammal cipeltem sok-sok terhet és fájdalmat, és gondoltam, elmúltak a ragyogó napok, messzire sodor minket a létezés. Ám az élet csupán a megfelelő pillanatra vár, hogy felforgasson maga körül mindent, és elrendezze dolgait, ahogy a világnak követnie kell a rendet. Beleformált minket az idő a saját ritmusunkba, és tartja a fénysugárt, amit nem engedhetek el, mert minden egy irányba terel. Az álmaimba, hogy önmagammá váljak, a szeretetté, amit mindig is adni akartam magamnak és a világnak. Amit még mindig féltek, sosem adhatok meg szemedben, mert félek, félek kinyitni mindazt, ami még nekem maradt. Sokszor a félelem maradt az egész világom.
Akárhol járok a világban, látom a jeleket, mindazt ami összeköt a valóssal, lelkem igazságával. Láttam, ahogy az utam jobbra kanyarodott, mikor mindent a pokolnak éreztem. Láttam a fájdalmam között az élet apró sóhaját, és láttam azt, amikor jövőm karjába zár, és a pergő képek nem engedtek végleg elaludni. Láttam a döntéseim folytonosságát, láttam a fejlődés útvonalát, amely minden egyes lépéssel tisztábbá válik előttem.

És akkor már megértettem, hogy most miért nem fogod a kezem. Megértettem, hogy ezt az utat csakis egyedül, számtalan csalódás karjában kellett felismernem. Egyedül kellett rájönnöm arra, hogy mit jelentett nekem az élet, amikor mindenem megvolt, és mit jelent most, amikor tudom, mit akarok. Túl kevés szeretetet adtam, amikor igazán akartam önmagam adni, mert kevésnek éreztem magam. De volt valaki, aki akkor is pótolt mindent, még akkor is, ha nem ért el minden sugara felém. Volt valaki, aki megtanított, hogy az életnek a szebb oldalait kell figyelni, és nem a keserveit. Volt valaki, aki el akarta mosni minden könnyem, felitatni bánatomat, és mellettem érezni, létezni, sokszor együtt félni.
Én mégis egyedül voltam ketrecben évekig, de most már gazdagabb vagyok. Nyitottá lettem, és tudom, máskor sírnék és üvöltenék, mert a magányt látnám a világban. De látom a szerelmeket körülöttem kinyílni és láttam a lelkitársakat egymásra találni. Tudom, hogy minden egy teljesség irányába vezet, és ez megnyugvással tölt el.
Mikor esténként az égre nézek, látom az univerzum színkavalkádját. Tudom azokban a csillagokban minden világ rendje tükröződik. Tudom, hogy van, ami sosem múlik el, míg más dolgok átváltoznak a tapasztalat keze által. Ami odafent, az idelent is. Csillagok fénye, szemünk tükrében...

... Egyedül sétálok a városban, és leülök a hegyekkel szemben a partra, a kövekre. Átkulcsolom térdemet, és emlékezni kezdek azokra a pillanatokra, ami miatt rajongásig szeretem ezt a várost. Az éjszakai csillagfényekre, a kivilágított nevezetességekre, a kézenfogott sétákra, és az üres padokra. Látom a nyarat a meleget, a fiatalság bolondságát. Tudom, hogy minden egyes élményt a halálomig őrzöm, és most már nyugodt vagyok, ahogy alakult az életem. Alattam a város zaja, előttem a magasság, és arra gondolok, hogy nem fogok mindig itt magamban ülni, mert tudom, valamikor majd mellém ülsz majd. Valósan, nem valósan, ez nem számít. Elég, ha behunyom a szemem, és érzem, hogy nem vár rám egyedül az éjszaka. Amikor sétálok, és magamba szívom az illatokat, lépteim magába nyeli a fű és a beton. A tó partján a madarakat és a gyerekeket látva, nem inog meg a hitem. Minden lépésem egyszer előre megfontoltam, csak sosem emlékszem vissza rá. Minden találkozást, és beszélgetést előre megírtam egyszer magamnak, hogy majd ha egyedül fogok sétálni a parton, rájöjjek mindenre, aminek korábban értelmét sem láttam.
A cukor is lassabban olvad a kávémban, míg naplót írok, és olvasok, érzek. Figyelem az embereket, ahogy a saját kis problémáik beterítik a világaikat, és azokkal vitatkoznak olyan dolgokon, amik a legkevésbé számítanak, akiket a legjobban szeretnek. Viszont az emberek a leggyengébb pillanataikban is tudják hogyan fogják meg egymás kezét. Hiába kegyetlen a világ, ha egyszer ott van nekünk az, akit a legjobban szeretünk. Lehetnek sokszínű barátságaink, boldog élményeink külön, a legédesebb pillanat mégis egymás karjaiban ébredni.
A lakásom sem üres már, fényképeimen a falon végigkísérnek legszebb élményeim, asztalomon a papírjaimon kedvenc írásaim. Amikor kényelembe fészkelem magam este a takaró alatt, akkor tudom, hogy amikor behunyom a szemem a füstölőszagú sötétségben megpillantom szerető arcod, és már nem magányos a világ számomra, mert soha nem is volt, amióta valaki azt súgta nekem, mikor feladtam volna, hogy nem vagyok egyedül a világ ellen. Csak álljak fel és menjek tovább az úton, ha botladozva, az sem számít, csak egy dolog fontos, mindig szívem igazságát kövessem. Akkor is ha utálnak, akkor is ha nekem támadnak, akkor is ha magamra hagynak, csak az számít, hogy hány embernek tettem az asztalára elég bőséget, mikor velük foglalkoztam. Számít hány sebet bocsátottam meg, és hányat próbáltam újra helyre rakni. A múltat törölni nem lehet, de nem is kell, minden folyamatnak megvan a maga varázsereje, hiszen azért alakult úgy, hogy olyan legyek, amilyennek ma tudhatom a lelkemet. A testem lassan idomul a tekintetemhez, érzem könnyedebb lesz a lelkem, és tudom, a gondok csak messziről jöhetnek, akkor is csak jelzőkövek, hogy merre van még dolgom.

Amikor behunyom a szemem egy új világot látok, melyben benne van minden előző életem, a teremtő erőnk szeretete, és minden ami fontos nekem ott zajlik előttem. Nagyobb valóság ez, mint amikor kinyitom a szemem, mert a tettek mögött, az érzések mögött sokkal több minden sejlik fel, mint amit a szemem felfogni kíván. És amikor kinyitom a szemem, és tudom nem minden árnyék sötétít, mert amint ráragyog a fény, elpárolog. Ilyen az elme is, amíg nem tudjuk mi rejlik a lelkünk mélyén, mi van a félelmeinken túl, addig azt hisszük, hogy megfulladunk ha lemerülünk, pedig elképzelhető,hogy megleljük Atlantiszt a mindenség mélyén.

Amikor lehunyom a szemem, látni vélem magam a Nílus partján. Látlak Téged is, amint emlékeztetsz majd erre a hosszú útra, és megígérteted velem, hogy sosem felejtelek el. Fejembe vésem minden momentumát annak a napnak, mer tudom, sokáig várnom kell, míg újra meglássam a Nílus aranyfényét a szemedben ragyogni, és soká lesz még, mikor tudni fogom, hogy hazatalálok. Azt is sejtettem, hogy elsőre nem fogom felismerni, csak furán fog viszketni a lelkem egy darabja, mintha valami nem lenne teljes, mintha valami nagy dologgal ütköztem volna össze, mikor meglátlak, de nem ismerem fel először a végzetet. Lelkem most már sohasem csap be, amikor a dimenziók sodrásában rátalálok a múltamra és jövőmre, a nyugalmamra, amikor a szemedbe nézek. Nem minden történet válik valóvá, és vannak vágyak, melyek az álmokban ringatnak minket békésen, mint a gyermeket az anyaméh. Sokszor ez sokkal többet jelent nekem, mint néhány hamis ölelés. Mert tudom, álmában a lélek vágya sokszor igazabb, mint a valóságban, melyeket a félelmek torzítanak el. Álmaimban magamba ringat a biztos tudat, hogy sosem voltam egyedül, és minden új nap új lehetőséggel ajándékoz meg, hogy az univerzum csillogását lássam. És tudom, hogyha a világban viszontlátom azt a szeretetet, amelyet neked köszönhetek, akkor már megért minden egyes kényelmetlen lépés ez a hosszú utazás a színek, univerzumok, idők, múltak világába. Lelkem teljességébe.

Lélekalkimista utazása

Egyedül ülök a sziklafalon. Már minden türelem és remény kiveszett belőlem. Kiürült a lelkem, egy dallam szaggatja ketté. A kétségek a vérembe ivódtak, és  nem tudom merre kell  mennem. Elfáradtam, hosszas a  várakozás. Minden nap ugyanazt a harcot vívom,  keresem a lelket,  azt az egyet,  amely betölti az űrt. Azt hittem, mára megtalálom. Jöhettek volna látszatmegoldások és hamis ölelések, de nekem nincs szükségem rájuk. Amint  a  lélek megérzi azt, hogy nincs egyedül, onnantól kezdve nem lesz jó akárki. Kedves bárki lehet velem,  de szeretni csupán csak egy képes. Az, amelyik a lelkem legmélyebb zugát is képes felfedni, nem pedig értetlenül állni a romok előtt.
A kétségek kínoznak: mi van, ha elmentem melletted és most nem látlak a tömegben? Mi van, ha te még nem keresel, vagy nem is akarsz keresni, és én egyedül maradok? Hiszen nem lehetek kerek egész a teljes felem nélkül. Túl nagy célba fektettem volna az energiáim azzal, hogy mindent feltettem egy lapra?
Nem hiszem. Mindig mikor végleg eldönteném, hogy nem számít, és maradok magam, egy apró fény mindig terel valahova, ahol újabb meglepetések találnak, és hinni kezdek.
Nem is tudom a lélek meddig tud még hinni, amíg ki nem apad teljesen.
Elindulok a sötétbe,és találkozom a félelmeimmel. Lemerültem a legmélyebb rétegeimbe, és rájöttem, ki vagyok. Mivé formált a múltam, hogyan alakítom a jelenem, és mivé formálja a jövőmet az, amit még ittlétem előtt terveztem. Emlékeznem kell a tervemre, emlékeznem kell arra, hogy miért pont téged kell keresselek, és hogyan fogok végül célt érni.
Két döntést állít elém az élet, és mindkettőt alázattal kell fogadnom, és így is teszek.
Elsősorban azért jöttem ide, hogy megtanuljak szeretni, ebből nem engedek. Szeretném, ha tudnád, már sokat tanultam. De még messze vagyok attól, hogy mindent kerekké tudjak formálni.
Szárnyakat próbálgatok, de nem látom a tiédet a tömegben. Néhol felsejlik egy-egy tollpihe, akkor tudom merre keresselek, de mindig megbotlok és a földön találom magam. A harcot ismerem, már megszoktam, hogy mindig felfelé nézek, és mindig felkelek.
Csupán azt nem tudom, melyik ajtó lesz az, ahova bekopogtatva téged talállak.
Amikor a lélek eldönti, hogy elkezdi párját keresni, akkor nem csak egy célt határoz meg. Behatárolja azt is, hogy csak azt az egyet találhatja meg, félmegoldások nem érdeklik. Lehetek akárkivel, ha nem téged látlak meg, a társamat a tekintetekben, akkor mindig kevés lesz. Sosem lesz elég. Odaadhatom a szerelmem, odaadhatom a testem, odaadhatom  a figyelmem, mindenemet odaadhatom, de a lelkem nem lesz képes csatlakozni. Én ezt érzem. Nem is tudom, átok vagy inkább áldás ezzel a tudattal élni, hiszen tudom, mástól nem veszem el a lelkitársát, míg sajátom után kutatok.
Néha mégis meg kell állnom, és körbenéznem, merre tartok. A sivatag kellős közepén, látszólag betemet az egész, és őrületté fokozódik. Ilyenkor kell megállnom, és figyelnem csendben. Tudom, mindig amikor a legnagyobb energiát fektetem valamibe, amikor a legjobban görcsölök, amikor a legjobban erőltetek a lelkem zugában valamit, akkor kell abbahagynom azt, amit éppen teszek, és levegőt kell vennem. Emlékeznem kell arra, hogy én Én vagyok, és nem szabad, hogy a kutatás feleméssze a lelkem, hiszen mit adhatnék neked, mikor visszatérek?
Igen. Mindig újra fel kell állnom, de azt sérülés nélkül kell megtennem. Nem halhatok bele a keresésbe, mert téged  károsítalak meg vele, ha  szakadtan állítok be eléd. Így hát le fogom most is porolni magam. Megállok az  út  közepén,  és letáborozok ezen  a szinten pár napot. Kiveszek egy kis  szabadságot, és rendbe teszem a lelkem. Lomtalanítok, újrafestek, színezek, és újabb célokat szövök a tieid  mellé. Fejlődnöm kell, rugalmasnak kell  lennem, hogy a   teljességgel mérve a helyemen legyek, és bárki betérne hozzám, biztonságban,  békében legyen. Segítenem kell másoknak, ez  a feladatom.
Veled addig  annyi a feladatom, hogy szeretettel gondolok rád, és ha felismerlek a tömegben, nem fogok
mindent elhajítva rohanni feléd. Nekem van időm várni, míg magadtól megérkezel. A tudásnak az a hátránya, hogy be kell várnunk a másikat. És én képes vagyok erre. Várni, míg minden helyre igazodik. Addig kiteljesítem a világom, megépítem az otthonom, felhúzom a védelmem, és segítek másoknak is helyet találni a világukban, önmagukban. Erre születtem. Neked legyen bármi a célod, bármi a küldetésed, kívánom lépj meg mindent, és ha szükséged lesz rám, csak kiálts egyet. A hangot mindig meghallom. Eggyé van huzalozva a lelkünk, így mindig meghallom ha sikítasz. Mindig mögötted állok, mert ez a dolgom, akkor is, ha nem érzel semmit és senkit. A legnagyobb némaságban leszek az apró hang, mely kísér. Mikor nem is érzed, csak sejted, valami vezet valahova. Csupán a lelki békédhez vezetlek. Szabad akaratod vezessen oda, ahova szeretnél megérkezni. Ha felkészültél, itt leszek. Ha ebben az életben nem látlak, akkor is melletted voltam végig. Mert érzek valamit, hogy valaki itt van közel, és nem vagyok egyedül. Tudom, hogy ez már te vagy, csak azt nem tudom, mi lesz itt az út. Ezért megyek tovább a következő feladatomhoz, közben nem feledkezem meg semmiről, ami valaha fontos volt nekem. Értékelnem kell az életet a jelenben, saját maga egyszerűségében, mert néha csak ennyi marad nekem. Napról napra küzdök, de el fogom engedni a görcsösséget. Hogy nagyon akarjalak. Mert nem üldözhetem el. Sok emberen látom a boldogtalanságot, látom, nem azzal vannak, aki nekik teremtetett, de a világért nem változtatnának a rosszon, mert félnek tőle. Rettegnek a magánytól. Szerintetek én nem rettegek? Jobb  tudni, hogy vagy valahol, mégsem jön el a pillanat, hogy találkozzunk? Mégis inkább maradok itt magam. Most egyedül kell lennem.

De holnap talán megkereslek. Előtted fogok állni, míg észre nem veszel. Aztán ha nem, akkor tovább sétálok. Két utam van, nem mondhatom, hogy nem választhatok, ha minden rosszra fordul.
De akkor is a jóban hiszek. Mert valami, talán  épp te súgod nekem, hogy ne adjam fel.
Tehát a mai nap is úgy indul, mint minden ezelőtti, és minden további napom. Hátra hagyok egy tollpihét neked, hátha ma lesz az a nap, hogy megtalálod a jelet.
Én meg elengedem magam, és a szabadságot adó repülésben olyan világot teremtek magamnak és másoknak, amelyben könnyebben veszem a levegőt. Tudom pontosan: nem a cél a lényeg, bár ez a cél az életem egész értelmét betölti - Te. Az út viszont fontosabb. Hiszen az utak visznek oda minket, ahova menni szeretnénk. Az utak a legjobb segítők, a legkészségesebb tanítók. Én pedig utazó vagyok. Örök utazó. Életről életre. És  nem mindegy, hogy csillagokat, fényt hagyok magam mögött hátra a szemekben, vagy csupán romokat.

Little dreams...

Álmodtam egy világot magamban.
Álmomban minden reggel magamba szívom a napfényt, és a bőröd illatát. Álmomban minden reggel mosolygással indul, ahogy megölelsz, és magadhoz húzol. Álmaimban úgy érzem, éteri fény vesz körül engem, és soha nem tudnék szomorú lenni.
Reggel mindig főzném a kávét, míg készülünk a napra, táncolnék, és énekelnék mindig, mert nem tudnám magamban tartani, mennyire boldog vagyok.
A munka sosem törne le, mert tudnám, várnál rám otthon. Haladnék az életben előre, és ontanám a ragyogó szivárványfényt magamból, mellyel a lelki társak fénye ragyogja be az univerzumot. Minden tettem teljes harmóniában állna a szívem parancsával. Világokat építenék szavaimmal, táncommal mutatnám meg, hogy az élet nem egyhangú szomorúság, és feszültség, hanem egy élhető, új, friss világ.
Munka után várnék rád a rakparton, és sétálnánk hosszan, közben beszélgetnénk a napunkról, magunkról. Viccelődnénk, és mindenki úgy nézne ránk, mintha megtébolyultunk volna, mert a vidámságot sokan nem tudják kezelni. Magadhoz karolnál, és egy padon ücsörögve néznénk a folyót.  Este néznénk filmet, én meg mesélnék novellákat, történeteket. Táncolnék, és csókolnék. Ölelnék és szeretnék végtelenségig.
Aztán álmodott világomból felébreszt a valóság.
Hunyorogva nézek körül, a párna üres mellettem. Egyedül csinálom meg a kávémat, egyedül megyek dolgozni. Egyedül sétálok a rakparton, egyedül táncolok, egyedül nézek filmet.
Ám amikor énekelni kezdek, és táncolni, a levegő megtelik körülöttem. Olyankor mindig érezlek. Érzem, hogy valahol ott vagy, és esetleg te is vársz valakire. Lekésed a tömegközlekedést, sétálsz a rakparton, nézed a vizet, és azon gondolkodsz, vajon hol lehetek? Érzem a gondolatfoszlányt, érzem, hogy vonz valami, valahova, érzem, ismerem lelked rezdüléseid. Amikor táncolok, olyan erővel telik meg a testem, amit nem ismertem rég. Amikor énekelek, a hideg lágyan borzongatja az arcom, érzem, minden egyes hangom tisztább, élettel telibb lesz. Amikor írok, és novellát olvasok, érzem, nem hiába készülnek, a lelkem darabjait öntöm színes szavas formákba.
Amikor este lefekszem, mindig azzal a gondolattal csukom be a szemem, hogy holnap talán megpillantalak a metrón, esetleg a városban, és akkor felismerhetlek.
Tudom, mert érzem, valami változott. Változott a szél, változott a levegő. Jön a nyár, az én nyaram. Jön az életem hátralevő része, és tudom, valami beletartozik, valami kinyit, valami elvarázsol, valami megváltoztat.
Érzem, máshogy dobog a szívem, máshogy zúg a vér az ereimben. Zsigereim mutatni akarják, mostantól minden jobb lesz. Nem adhatom fel, hogy egyszer ráleljek, mert nem sokat, csupán az életemet jelentené.
De addig is élnem kell, mosolyognom, nevetnem, sétálnom a rakparton, boldogságot csempészni más emberek életébe, mert mindezek emelik a ragyogást körülöttem. Mosolyognom és nevetnem kell sokat. Táncom, énekem, álmaim pedig egyszer valósággá formálódnak, és akkor elmondhatom magamról, hogy álmodni érdemes, mert a kis álmok hozzák el számunkra az élet igazi csodáit.

Sosem szabad elfelednünk, hogy honnan jöttünk, ki fogta a kezünket út közben, és hová tartunk. Mindig fel kell készülnünk, hogy az élet megváltoztat mindent körülöttünk, legyen az jó, vagy rossz, szívből fogadjunk.
Alázatosan élek, szeretek élni, mert tudom, valahol benne ott vagy te is. Neked köszönhetem a mosolyom, neked köszönhetem a hangom tiszta csengését. Ha itt leszel, akkor neked köszönhetem a boldogságom.
Addig viszont nekem kell a boldogságod kulcsává válnom, mert vissza kell adnom mindazt a csodát, amit okoztál.
Hiszem és tudom, minden léleknek van párja, tehát nem hiába keresünk. Van, hogy az élet tovasodor, és elsodor, ennek is okai vannak.  Az élet csupán tanít minket, hogy megfelelővé váljunk. Megfelelővé önmagunk teljes fényévé, lelkitársunk rezgésévé váljunk. Hiszem és tudom, hogy szeretni sosem felesleges,  de igazat, csak egyszer szeretünk. Hiszem, nincsenek hiábavaló körök, és hiszem, hogy a végén  biztosan szív a helyére kerül. Így kell legyen, nem működhet máshogy.

Hetedik meditáció

 Csend. Füstölő körbevonja a lelkem. Felkészültem az utazásra. Már olyan  közel vagyok, érzem, azt az életet élem, amire mindig, rossz időkben vágytam, mégsem teljes a kép. De tudom, hogy mi hiányzik. Nem lehetek olyan, hogy követeljem az élettől a jussom, nem azért jutottam el idáig, hogy ne érdemeljem ki azt, amely keveseknek adatik meg. Az élet sodort karokból karokba, mégsem estem kétségbe. Kellett. Kellett, hogy megtapasztaljam a jót, a rosszat, az egyensúlyt, az abból való kibillentést.

Aztán mikor lemerítettek önmagamba, egyszer csak megértettem. A fájdalom mély fátyla fellebbentette előttem az igazat, a valót. Onnantól kezdve ez a tudás kétségbe esetten sikított lelkemben, de dédelgettem, csitítgattam. Tudtam, a dolgok alakulnak, rendeződnek. Akkor még gondoltam, csupán arra lesz ő, hogy tanítson. Van, amikor akaratlan mestereivé válunk egymásnak. Olyan helyzetekbe ütközöm, melyben megtanultalak téged. Néha érzem, ismerem valahol mélyen. Furcsa így derengeni a világban. Keresni az utat, az elveszett Mennyországot, de visszanézve minden tökéletes magyarázatot alkot. Talán az teszi bölccsé az embert, ha meglátja a láncolatot az események ötletszerű kuszaságában. Láttam. Minden kulcspont felcsörrent, láttam a kapcsolódást, láttam, csak így juthattam ide. Így mehettem tovább. A múltam jobban ismer engem, mint sejtettem volna. Megtanultam  sétálni a hálóban, érezni a helyest, hibát véteni. 

Amikor meditálok, már nem szegem le a fejem, hogy hibáimat számoljam. Látom magamban a jót, a szándékot. Látom, mit kell tennie az embernek a másikért. Csakis segítenem kell, magamon először, így közvetve máson is tudok. A lényeg, hogy megéljem belül magam. Hogy legyek. Csak teljessé váljak. Nem könnyű megtartani a szintet, de minden nap ez éltet. A jobbítás, a segítség, már nem esik nehezemre. 

Mikor nagyon fáj, keresem magam körül a szépet. Minden emberben keresek valami jót, csak egy darab fénysugarat, és máris jobb a lelkemnek. Nem tudom, hogy működik. Csak azt tudom, hogy húz az utam, nem állhatok, mennem kell előre. Tisztává válni, nagyon sokunknak igénye, de meglépni sokkal nehezebb, mint számítunk rá.

Az út feléről visszanézve a zarándok is látja, merre viszi, honnan viszi a szél őt. Én is ezt látom. Nem vagyok több, csak pont annyi, ami ti. Mindenkiben ott van ez, ami bennem is. De a rutin, az élet elsodor lelkeket, karmába zavarodunk, és nem tudjuk ki miért és hogyan.

De egyszer mindennek le kell tisztulnia. Miután megérint téged a saját belső lényed szava, már tudod merre kell lépjél. Ha hibázol, te magad tervezted, alakul, ahogy fejlődnöd kell. 

Becsukom a szemem, kinyitom a lelkem és érzem az örvényt. Érzem a kötéseket, melyek emberekhez, közeli lelkekhez tesznek. Érzem, ahogy a nyugalom megszáll. Érzem, hogy ellazulok, elmém bezárul, és a sötét felszínen lebegek. 

Ilyenkor mindig látom magam. A Nőt, aki szeretnék lenni, aki félig már vagyok. És mindig látom őt. Igen, előjön, beszél velem. Olyan dolgokat mond, amiket még nem érthetek. Racionális elmém tagadásban él, inkább elindulok a víz peremén. Út közben megküzdök, szembesülök félelmeimmel, csitítom magam, küzdök, hogy átérjek a túloldalra. Mindig előjönnek a félelmek. Úgy, ahogy visszafojtott érzelmek is a felszínre törnek. Sokszor zihálva keltem fel, ma már szemben állok vele. Nézem. Látom. Érzem. De nem hátrálhatok, már nem is akarom, ismerem az utat. Ismerem a félelem bénító erejét, nem talál fogást rajtam. Ismerem a szívem hangos csörömpölését, ahogy darabokra szakad, nem talál fogást rajtam. Nem kell, soha nem is kellettek könnyű szívek, könnyű adakozás. Nekem csak egy utam van, melyre két döntés vezet. Mindkettőt elfogadom szó nélkül. Mert tudom, a két lélek még találkozás előtt megegyezik, valahol odafenn a csillagok fölött. Ezért nem hátrálok meg egy harc elől sem. Már nem. Nem vezérel sem félelem, sem negativitás. Csak az eget nézem, csak a csillogást, a ragyogást, melyet életembe léted hozott. Csak nézem, mit tanítottál, akarva-akaratlan, nézem a szándékokat, és mindenben a jót látom, már keresnem sem kell, elém tetted azokat, kérés nélkül, magadból, önként. 

A felismerés döbbenettel tölt el, szívemen rezeg az erő, és tudom, nem menekülhetek, bár mindig is ezt teszem, amióta tudlak. Próbáltam elbújni, de nem tudtam, mitől. Ösztöneim messzire sodortak, egóm kimenekült, félt attól a rejtett tartaléktól, amit nem ismertünk. De a tudatosság mindent megváltoztat. Amikor találkozol a véggel, tudod, onnantól már semmi sem ugyanaz. Csak előre léphetsz, de ha hátranézel, nem tiltasz semmit. Ha elfogadod, hogy a hibáid későbbi erényed szerves részei, megváltozik benned a világ.

Kiábrándulva nézhetsz az emberekre, tagadhatsz, de a lelked, a mélyen nyugvó tanítód visz előre, még csak nem is kell figyelned rá. Kilyukadsz ott, ahol kell. Nem hátrálhatunk a sors elől, vállaljuk a felelősséget. Olyan korba léptünk, ahol minden rendeződik majd. A világ arca megváltozott, nem végzett velünk, felerősített minket. 

Ahhoz, hogy lássalak nem kell találkozzak veled. Lelkem rád ismer, kell majd, mindig is tudta, csak az egoista tudat egyedül akart létezni. Az ego birtokolni akart engem, kisajátítani téged, piszkos bestia. Megválok tőle, mert lelkem mást akar. Békét, lefektetett zászlót. 

Ezt a békét lelem meg minden este, a gyertya fénye körül. Amikor testem a zenére mozdul. Amikor hangom beleremeg a dallam súlyába. Amikor lelkem sistereg az írások felett. A szónak hatalma van, de a lelkek teszik azzá. A gondolat elér hozzánk.  Mindent másképp érzékelünk.

Látom már a jót. Látom, hova alakulunk többen. Láttam  a  szeretetet, látta az egységet, láttam a  szerelmet. Láttam, és hiszem, ha minden nap teszek egy lépést, akkor kis világom általam is több lesz. Semmi érdek nélkül, csak tisztán szeretni. Szeretni akkor is, ha nincs szükséged rá. Szeretni akkor is, ha megfulladsz szeretet hiányától, mert a szeretet, mint ahogy a gyűlölet is, elér a címzetthez. Érzem, érezzük. 

Ezért járjuk az utunkat, valóban a tárgyak csak kifejeznek, szeretetet nem adnak. Amit mi emberek alkotunk magunknak a lelkünkből kovácsolva, legyen az egy szép üzenet, szavak gyöngysora, dallam, vagy lelkek összecsengése a szélben, ez tesz többet hozzánk. Ettől leszünk teljesek. Tudom mire  születtem, tudom hova tartok. Sehol sem lennék ha nem tanítottál volna. Sosem felejtem el, honnan indultam, és hova jutottam. Emlékezni fogok arra is, amivé egy lélek válhat, ha belülre hallgat, kívülre figyel. Ezért élek, és életem jobb, mióta benne ismertelek.